Amikor már nem mi választjuk a szerepeinket, hanem azok irányítják az életünket

A maszk szó talán azt sugallja, hogy valamit szándékosan elrejtünk. Pedig sokszor egészen őszintén hisszük: ilyenek vagyunk.

Mindig erősek voltunk. Mindig számíthattak ránk. Mindig megoldottuk valahogy.

Az erőnk valóban hozzánk tartozhat. De ha már azt sem engedjük meg magunknak, hogy néha bizonytalanok legyünk vagy valakire támaszkodjunk, érdemes megvizsgálnunk, mennyire vagyunk szabadok benne. Marad-e helyünk másmilyennek is lenni?

A munkám során sokszor hamar kirajzolódik, hol fogy el valakinek az ereje. Nagyon gyakran a leghétköznapibb szerepeinkhez érkezünk, és ahhoz az elképzelésünkhöz, hogy ezeket csak egyféleképpen lehet jól betölteni.

Őszinte leszek, szeretem ezt a témát. Szeretem azt a pillanatot, amikor a megszokott szerepek mögül lassan előtűnik az ember is, aki élni akar, nem csak túlélni.

Néha már az első kérdésnél látom azt a reményteli csillogást a szemekben: vajon lehetne ezt másképp is? Megható számomra, amikor a sok „nekem kell” között végre annak is helye lesz, hogy „én mire vágyom?”.

Van, hogy a mindennapi helytállásban a saját szükségleteink észrevétlenül a sor végére kerülnek. Gondoskodunk, döntünk, intézzük, amit az élet elénk hoz. Magunkkal majd később foglalkozunk, amikor egy kicsit csendesebb lesz minden. De ez a pillanat valahogy mindig távolabb kerül.

Közben megkeményedhetünk. Még azok mellett is nehezen engedünk fel, akiket szeretünk. Figyelmünket annyira leköti, hogy minden rendben legyen körülöttük, hogy egyre kevesebb erőnk marad egyszerűen csak velük lenni. Meghallgatni őket, közel engedni magunkhoz vagy megmutatni, mi zajlik bennünk.

A felelősségünk valóságos. A gondoskodás önmagában nem maszk. De köré épülhet egy olyan elvárás, hogy nekünk kell mindenki más nyugalmát biztosítanunk, akár a sajátunk árán is.

Vajon mennyit kíván ebből valóban az élethelyzetünk, és mennyit követelünk meg mi magunktól?

A szerepeinknek történetük van bennünk. Talán az alkalmazkodásunk őrizte meg a békét egy nehéz időszakban. A függetlenségünk adott biztonságot, amikor nem volt kire támaszkodnunk. Érthető, hogy ragaszkodunk ahhoz, ami egyszer már segített.

Csakhogy közben változhat az életünk. Ami egykor védett, később szűkké válhat, miközben mi továbbra is ugyanúgy viseljük.

A közelségtől való félelem például könnyen meghúzódhat a féltve őrzött függetlenségünk mögött.

Vágyhatunk egy társra, miközben a korábbi csalódásaink arra tanítottak, hogy egyedül biztonságosabb. Így amikor valaki közeledik, egy kérésben is korlátozást hallhatunk, egy nézeteltérésben pedig a szabadságunk elvesztését sejthetjük.

Lehet, hogy valóban nem jó nekünk az a kapcsolat. De érdemes megfigyelni, mennyit látunk a másik tényleges viselkedéséből, és mennyit abból, amitől korábban megtanultunk félni.

Sokszor éppen ezt nehéz észrevenni: hogy amit természetesnek érzünk, amire meggyőző magyarázataink vannak, abban egy régi félelmünk is irányíthat bennünket.

Számomra a belső átalakulásban ennek a megértésnek is helye van. Közelebb menni ahhoz a részünkhöz, amely még mindig úgy próbál vigyázni ránk, ahogyan régen megtanulta.

Figyelmet adni az érzéseknek, amelyeket eddig háttérbe szorítottunk, és lassan felismerni, mire van szükségünk a jelenben.

Talán ehhez is kell alázat. Belátni, hogy az önmagunkról alkotott képünk nem végleges. Megengedni, hogy egy új tapasztalat, egy biztonságos találkozás vagy egy őszinte felismerés bennünket is formáljon.

Amihez ma is ilyen hűségesen ragaszkodom, az még mindig szolgál engem?

Talán érdemes ennél a kérdésnél egy kicsit csendben maradni. És figyelni arra is, ami a megszokott válaszaink után érkezik.