WilhelmOrsolya

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogyan lettem segítő, nem azzal kezdeném, hogy elvégeztem néhány képzést. Azt mondanám, hogy egy olyan időszakban váltam segítővé, amikor éppen én sem tudtam, hogyan tovább. Egy olyan időszakban, amikor a változás és az elengedés fájt.

Sokszor azt gondoljuk, hogy a szenvedésnek nincs értelme, hogy csak túl kell élni, és valahogy, minél gyorsabban magunk mögött hagyni. Én ma már ezt egy picit másképp gondolom. Nem azért, mert a fájdalom jó, és nem hiszem azt sem, hogy minden nehézségnek feltétlenül meg kellett történnie. De vannak élethelyzetek, amikor egyszerűen felborul mindaz, amit addig működőnek hittünk. És talán ilyenkor az egyik legfontosabb kérdés, hogy hogyan tovább. Én ebben a keresésben váltam segítővé.

Üdvözöllek, Wilhelm Orsolya vagyok, a Lunavera megálmodója. A Lunavera számomra nem egy egyszerű hely, ahol különböző módszerekkel dolgozom. Sokkal inkább egy tér, ahol szeretnélek közös gondolkodásra hívni az életről, a változásról, a kapcsolatainkról, a veszteségeinkről, a döntéseinkről és mindarról, ami közben emberré formál bennünket.

Nem motivációs előadóként szeretnék hozzád szólni, és nem spirituális vezetőként, aki megmondja, merre kell menned. Inkább egy olyan nőként szeretnék hozzád kapcsolódni, aki a saját keresése közben értette meg, mi az, ami igazán érdekli, mi az, ami újra és újra magával ragadja, és mi az, amivel talán másoknak is adhat valamit.

De ahhoz, hogy idáig eljussak, nekem is sok mindennel szembe kellett néznem. Elengedni dolgokat, amikről azt hittem, hogy hozzám tartoznak. Újragondolni azt, amit korábban biztosnak véltem. És néha beismerni magamnak azt is, hogy ami egyszer jó volt, nem biztos, hogy örökre az marad.

Talán ezért érdekel ennyire az ember. Az, hogy mi formál bennünket, miért ragaszkodunk ahhoz, ami már nem jó nekünk, hogyan változunk, és mi történik akkor, amikor egyszer csak elkezdjük másképp látni saját magunkat és az életünket.

Valahol ebből a kíváncsiságból és keresésből született meg a Lunavera is. Nem azért, mert mindenre tudom a választ, hanem mert megtanultam igazán szeretni a kérdéseket. Azt hiszem, valahol ma is ez visz tovább: a kíváncsiság az ember iránt, a történeteik iránt, és az iránt, hogy mennyi minden változhat meg bennünk, ha egyszer elkezdünk igazán figyelni.

Mert néha éppen azok az időszakok indítanak el bennünket valami új felé, amelyekben még egyáltalán nem látjuk, merre van tovább. Én sem láttam. De végül ezen az úton találtam rá arra, amit igazán szeretek csinálni. És talán ezért tudom azt is, hogy nem kell mindig rögtön tudnunk, hová tartunk. Néha elég, ha elkezdünk őszintén keresni.