Lelki kimerültség: mi szívja el valójában az energiáidat?

Mindannyian viselünk maszkokat.

Ezek sokszor régen kialakult viselkedési formák, amelyek egykor segítettek abban, hogy elfogadjanak, szeressenek, vagy biztonságban érezzük magunkat.

Ilyen lehet az erős ember maszkja, aki mindig mindent megold. A kedvesé, aki akkor is mosolyog, amikor belül már elfáradt. Vagy azé, aki minden helyzetben összeszedettnek mutatja magát, mert úgy érzi, nem bizonytalanodhat el.

Maszk lehet az a kép is, amelyet a szakmai közegünkben alakítottunk ki magunkról. Egy szerep, egy módszer vagy egy nézőpont, amelyet hosszú időn át hitelesen képviseltünk, de amellyel ma már nem tudunk teljesen azonosulni.

Más kérdések foglalkoztatnak, más irányba mennénk, mégis fenntartjuk a megszokott szerepet. Kapcsolatok, elvárások, eredmények, esetleg egy egész szakmai élet épült rá. Félhetünk attól, hogy a változásunkkal mindezt kockára tesszük.

Így tovább működtetjük a régi önmagunkat, miközben belül már máshol tartunk.

Minél nagyobb a távolság aközött, amit valójában megélünk, és amit kifelé mutatunk, annál több erőnkbe kerülhet fenntartani ezt a képet.

Sokszor azt hisszük, attól múlik el egy érzés, hogy nem foglalkozunk vele.

Nem mondjuk ki a haragot, mert nem akarunk konfliktust. Nem engedjük meg a szomorúságot, mert erősnek kell lennünk. Nem beszélünk a csalódásról, mert félünk, hogy túl érzékenynek tartanak bennünket.

De attól, hogy valamit nem fejezünk ki, még nem szűnik meg bennünk.

Visszatérhet a gondolatainkban, feszültségként kísérhet bennünket, és figyelmet vonhat el a mindennapjainktól. Sok erőt használhatunk arra, hogy kordában tartsuk, elrejtsük, és ne kelljen foglalkoznunk vele.

Már annak elismerése is hozhat némi könnyebbséget, hogy valami fáj, hogy csalódtunk, vagy hogy most szomorúak vagyunk. Akkor is, ha egyelőre nem tudjuk, mit kezdjünk vele.

Az együttérzés és az átvállalás nem ugyanaz.

Egy érzékeny, empatikus ember gyakran felismeri a másik fájdalmát, és azt is érti, miért viselkedik úgy, ahogy. A megértés azonban nem jelenti azt, hogy mindent el is kell viselnünk.

Meghallgathatjuk a másikat, mellette állhatunk, de nem dolgozhatjuk fel helyette azt, amivel neki kell szembenéznie.

Amikor folyton elsimítjuk a konfliktusokat, megoldásokat keresünk mások helyett, és felelősnek érezzük magunkat a hangulatukért is, könnyen többet vállalunk, mint amennyit elbírunk.

Miközben kívül békét teremtünk, belül lassan elfogyunk.

A határ annak felismerése, hogy mi az, amiben segíthetünk, és mi az, amihez már a másik részvétele, döntése és felelősségvállalása szükséges.

A félelem gyakran hétköznapi gondolatok mögött bújik meg.

Mi van, ha nem vagyok elég? Mi van, ha elveszítem? Mi van, ha rosszul döntök? Mi van, ha megmutatom magam, és elutasítanak?

Ezek a kérdések állandó készenlétben tarthatnak. Figyeljük mások reakcióit, próbáljuk megelőzni a csalódást, és a nyugodtabb pillanatokban is azt várjuk, mikor történik valami rossz.

Ez a belső éberség önmagában is fárasztó. Hiába adódik lehetőségünk pihenni, nehezen engedünk fel, ha úgy érezzük, bármikor szükség lehet arra, hogy védekezzünk vagy helytálljunk.

A gondolkodás segít mérlegelni, tanulni a tapasztalatainkból, és megóvhat attól, hogy egy pillanatnyi érzéstől vezérelve döntsünk.

Előfordul azonban, hogy ugyanazokat a köröket járjuk, új felismerés nélkül.

Újraolvassuk a mondatokat. Más jelentést keresünk egy tekintet mögött. Fejben újra és újra lejátszunk egy beszélgetést.

A gondolataink folyamatosan mozgásban vannak, mi mégsem jutunk előrébb.

A háttérben lehet lezáratlanság, kimondatlan kérdés, bizonyítási vágy vagy az a remény, hogy ha elég sokáig elemezzük a történteket, végül olyan választ találunk, amely nem fáj.

Közben elhalasztjuk a következő lépést, mert teljes bizonyosságra várunk.

A szív és az elme együttműködésének itt is helye van. Figyelhetünk arra, ami örömet, kíváncsiságot vagy vonzalmat ébreszt bennünk, és közben józanul mérlegelhetjük a lehetőségeinket. Időt adhatunk magunknak arra is, hogy megkülönböztessük a tartós vágyainkat egy hirtelen fellángolástól.

Nem minden következményt láthatunk előre, és nem minden bizonytalanság jelent veszélyt. Van, amit csak akkor érthetünk meg igazán, ha megengedjük magunknak, hogy megéljük.

Rengeteg erőt emészthet fel, amikor egy kapcsolat vagy egy vágyott jövő már nem úgy alakul, ahogyan reméltük, mi mégis a korábbi elképzeléshez ragaszkodunk.

Várjuk, hogy minden olyan legyen, mint régen. Hogy megérkezzen egy beszélgetés, egy magyarázat vagy egy fordulat, amely helyreteszi a történteket.

Közben nehéz helyet adni annak, ami most van.

Az elengedéshez idő kell. Egy kapcsolat végével gyakran a közös terveket és az elképzelt jövőt is el kell gyászolnunk. Különösen nehéz lehet az az időszak, amikor már látjuk, mi nem valósul meg, de még nem tudjuk, hogyan tovább.

Tovább fáraszthat bennünket, ha közben nap mint nap azt próbáljuk visszaállítani, amihez már nincsenek meg a közös feltételek.

Előfordul, hogy pontosan tudjuk, mire lenne szükségünk, a döntéseinkben mégsem adunk neki helyet.

Pihenésre vágyunk, mégis elvállalunk egy újabb feladatot. Nemet szeretnénk mondani, mégis igent mondunk. Valami rendszeresen rosszul érint bennünket, mégsem kérünk változást.

Talán nem akarunk csalódást okozni. Talán azt tanultuk, hogy előbb mindenki másnak legyen jó, és csak utána foglalkozhatunk magunkkal.

Így a saját szükségleteink újra és újra a sor végére kerülnek.

Ennek az árát a mindennapokban fizetjük meg: kevesebb időnk marad pihenni, feltöltődni, vagy arra, ami nekünk fontos. A kimerültséghez pedig az a feszültség is társulhat, hogy megint olyasmit vállaltunk, amire már nem volt erőnk.

Érdemes néha megállni, és megkérdezni magunktól: mi foglalja le most a legtöbb figyelmemet? Mi az, aminek a fenntartása többet kér tőlem, mint amennyit jelenleg adni tudok?

A változás kezdődhet egészen apró lépésekkel.

Megengedni egy érzést. Kimondani egy nemet. Másokra hagyni azt, amiben nekik kell dönteniük. Megmutatni, ha valamiben már másképp gondolkodunk. Hagyni időt a pihenésre akkor is, ha még nincs minden elintézve.

Nem kell mindent egyszerre megoldanunk. Néha az első könnyebb lélegzethez az is elég, hogy ma valamiben a saját szükségleteinket is figyelembe vesszük.